Minden gyermek számít!

Balogh Felícia Laura

Akik már az anyaméhben is nélkülöztek

– Hol voltál eddig? – lépett oda hozzám a három éves Évike amint kiszálltam az autóból, havonta esedékes gyermekotthoni látogatásom során. Már várt minket, ahogy az intézet lakosai mindig. Ők azt se bánnák, ha naponta mennénk, őszintén szólva én se bánnám, bárcsak megtehetném. Meg kell elégednünk egyelőre ezzel a havi négy óra törődéssel, és mindig a szívem szakad meg, ha belegondolok, hogy ezzel is több időt töltök az Évikékkel, mint a saját szüleik… „Hol is voltam eddig?” – merengtem el. Vajon bármi más, amit csinálok, van-e olyan fontos, mint ezeken a kicsi, ártatlan gyerekeken segíteni, még ha mindegyiket nem is vihetem haza és nem tudom megoldani a problémáit. Egyáltalán nekem kell és tudnám-e orvosolni a helyzetet?!

Visszaemlékszem arra, amikor meglátogattam Évikééket a szünidőben a nagyszülőknél a cigánysoron, mivel hazaengedték őket a gyermekotthonból. Csak azután került hat testvérével állami gondozásba, miután édesapja megerőszakolta kilenc éves nővérét. Előtte se volt rózsás a helyzetük. Anyukája elhagyta őket, most prostituált Hollandiában. Az apja alkoholista, és az aktuális élettársaival éltek így kilencen egy szobában, ahol egyetlen berendezésként az ágyak szolgáltak, az előszobában egy rezsó volt, bár ritkán került főtt étel a nem létező asztalra. Sokszor naponta mindössze egy kiló kenyeret evett az egész család, vagy volt, hogy a kutyát sütötték meg más híján. A házban – ha egyáltalán annak lehet nevezni a bedőlt falú tákolmányt, amit egy egykori ház helyére építettek, hogy a ház tégláit eladhassák – se villany, se gáz. A vizet egy kútból hordták. A szülők az úgynevezett kamatos pénz csapdájába estek. Ez annyit tesz, hogy alkalmi kölcsönt vesznek fel a környék tehetősebb emberétől, azzal a feltétellel, hogy ha a kitűzött időpontig nem fizetik vissza, száz százalékot kell aztán megtéríteniük, amely aztán a tényleges törlesztésig folyton duplázódik. Így aztán könnyen lehet egy tízezer forintos kölcsönből milliós tartozás, amiből szinte nincs kiút az így eladósodott családok számára. A hitelt adót nem meri senki feljelenteni, sokszor csak sejteni lehet, hogy kicsoda, mivel jóval magasabb színvonalon él a körülötte élőkhöz képest. Alig bírtam bent maradni a szobában uralkodó poshadt bűzben. Ez már nem csak a szegénység, hanem az igénytelenség. Bár alapelv, hogy csupán anyagi körülmények miatt nem lehet gyermeket a családból kiemelni, mindig meglepett, hogy önmagukban ezek a kondíciók miért nem elegendőek arra, hogy egyből belássák a hatóságok, hogy ez nem megfelelő környezet a gyerekek egészséges testi-lelki fejlődéséhez. Emlékszem, az átizgult napokra karácsonyi szünetben, amikor szinte rettegtem, hogy a legnagyobb fiút, Ronit elkapja a rendőrség, amikor tűzifának valót mentek lopni a közeli erdőbe, vagy éppen azért lesz bajuk, mert lopják az áramot, vagy valami szomszédok közti perpatvarba, verekedésbe keverednek. A fülemben cseng a kérése: „Ugye nem mondod el az igazgatónak, hogy milyen körülmények vannak otthon, mert akkor nem engednek haza a szünetre!” És én csendben maradtam, mert nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb a gyerekeknek – ha egyáltalán nem mennek haza, vagy ha hazamennek ennyi potenciális veszély közé.

Máig nem tudom a jó választ, ahogy a szakemberek sem, amikor meg kell hozniuk a döntést a kiemelésről, emberi sorsokról határozva nap mint nap. A legfájóbb talán mégis a legidősebb lány, Emma „elvesztése” volt. Annak ellenére, hogy miken ment keresztül, szorgalmas és jó tanuló volt, támasza testvéreinek, nagy reménységgel néztünk rá. Számtalanszor elmondtam, hogy várjon a párkapcsolatokkal, de hirtelen beleszeretett egy fiúba, akinek a családja felajánlotta, hogy költözzön is ki hozzájuk. Emma egyik napról a másikra felbontotta utógondozotti szerződését, és eltűnt egy putris helyre, hátrahagyva testvéreit, nevelőt, tanulmányait. Nekünk egyértelmű volt, hogy csak a pénze kell a családnak – az életkezdési támogatás és az otthonteremtési, nem nagy összeg, azonban két hónap múlva már semmi sem volt a mintegy egy millió forintból, Emma babát vár tizennyolc évesen, a barátja bántalmazza, de mégis ottmarad, mert valahová tartozik és hova is mehetne már? Hol vagyok ilyenkor? Hol van ilyenkor az állam, a jog? Hol voltak eddig a hatóságok, a szakemberek, akik talán megakadályozhatták volna, hogy idáig fajuljon a helyzet. A probléma nem itt kezdődött, hanem talán generációkkal korábban, talán Évike nagyszüleinek nagyszüleinél, akik már nem dolgoztak, nem tanultak, felelőtlen döntéseiknek tették ki a gyermekeiket, nem tervezték tudatosan a családot. Mit is várhatunk az ilyen gyermekekről, és mégis, mit mondjak neki, miért éri ennyi csapás, miért kell szinte afrikai körülményeket megtapasztalnia?

„Vannak gyerekek, akik már az anyaméhben is nélkülöztek…” Az én álmom, hogy miközben olyan sokan a népesség - fogyáson aggódnak, az ő nélkülözésük és sorsuk ne lehessen ismeretlen. Az, hogy éheznek, ne lehessen letagadható. Hogy ha az iskolában egyik napról a másikra jó tanulóból bukdácsolni kezdenek, ne legyen elég a tanáraiknak, hogy egy kettessel átengedik őket, a tehetségük ne tűnhessen el. Hogy ne gondolhassa senki azt, hogy léteznek felesleges emberek. Hogy ne legyen kuriózum, ha például én mindenfajta érdektől függetlenül és fizetség nélkül időt és energiát szánok rájuk és hogy ne kapjak a véleményem miatt további támadásokat. Hogy ne szélsőséges agymosottnak hívjanak, ha hiszek abban, hogy velük foglalkozni nem időpocsékolás vagy lehetetlen. Nem azért, mert én személyesen ismerem őket, vagy mert ők adott esetekben romák, és védem őket. Hanem mert köztünk élnek, ők is ugyanolyan emberek, mint mi. És mert egy esélyt mindenki megérdemel, akkor is, ha benne van, hogy el fogja hibázni.... Az ő jövőjük a mi jövőnk is!