Minden gyermek számít!

Balogh Gyula

Ágnes

A tavon csónakázva reggel, ahogy a ködből kirajzolódó kacsák, stégek, horgászok formáit figyelte, eszébe jutottak a gyulai termálfürdőben gőzölgő nyugdíjas német tűzoltók. A szájában érezte a tejszínhabos-baracklekváros gofri ízét, emlékezett a mozdulatra, ahogy az arcát végigkeni, majd mielőtt leveti, szoknyájába törli maszatos kezét. A főként a Tűzoltó világtalálkozó ürügyén a városba érkezett köpcös öregurak nagy röhögések közepette elegyedtek szóba a helyi leányokkal. Ilyenkor rendre úgy alakult, hogy a szőrös fülek, a középeurópai irónia jegyében, könnyedén elengedték maguk mellett a der-die-das-t. Fischsuppe, Schnaps, möchten Sie noch etwas?

Ágnes azóta már az unokáit hordja a strandra. A családi kirándulásokat általában egy-egy fürdőhelyhez kötik, ha a mama lába nem bírja már az őrjöngést, hát csak elnyúlik a gyógyító vízben. A kemény munka elgyötri a végtagokat, lúdtalp, visszér, trombózis, a mama pedig aztán dolgozott.

Bár nem akarnám jó előre kicsontozni a legízesebb történeteket, annyit azért mégis hadd szabadjon, nem mindennapi izgalmakba betegedett bele az a láb, melyet minden bizonnyal most is Majsán vagy Szentesen áztat a viselője. Pécsen esett meg például, hogy mivel csavargónak nézte, ráhívta a rendőrséget a neves Derrida János professzorra, aki az alacsony kerítésen átszökkenve éppen az óvoda homokozójába hugyozott. De hogy mást ne mondjak, egy időben Ágnes cigány is volt, s a nagykőrösi konzervgyárban válogatta a ketchupnak való paradicsomot. E históriákra azonban részletesen, ha az olvasó is egyetért, csak a későbbiekben térnék ki.

*

Ágnes sok szerelmet látott, pedig akkoriban talán még internet sem volt, és tv-n is csak két csatorna. Azonban, ha az ember kamaszok között praktizál, kéretlenül is ott találja magát Ámor orvvadászatán.

Egy időben Ágnes takarítónőként dolgozott egy kecskeméti gimnáziumban. Kényes lévén a tisztaságra, éppen megfelelő foglalkozás volt ez számára - úgy sikálta a csempét, kefélte a csészét, mosta fel a termeket, hogy azok olyan tisztává legyenek, mint az első összecsókolózás az oltár előtt.

Olykor persze, ahogy ez lenni szokás, rossz időben találta a nulláskulcsot a zárba illeszteni, mire lett is nagy kapkodás, harisnyahúzogatás, magyarázkodás. De Ágnes elnéző volt, neki minden gyerek ugyanúgy számított. Mégis mivel töltsék szegények azt a rövid kimenőt? Most legyetek szerelmesek, amíg van rá idő – mondogatta mindig, majd a takarító-felszereléssel el is tűnt a folyosófordulón.

Egyedül a biológia előadó bizonyos részei maradtak érintetlenül dolgos kezeitől, azok a polcok, amelyeken a formalinos-üvegcséket tartották. Már senki sem tartja számon azokat az elszórt marék sókat, melyeket Ágnes a rontástól való félelmében a háta mögött átvetett. A felvágott békák, kifordított belső szervek, aszalt gyíkok okozta irtózatot csak némely diákcsíny humora segített elfelejteni. Hetekig emlegette például, hogy a szertárban a csontvázat milyen illetlen pózban találta: szegény egy felvilágosító táblázaton szemlélte irigykedve a róla a krematóriumban már lefőzött szerveket.

Mikor Ágnes egy-egy hétvégén pihenésként a helyi termálfürdőben elnyújtózott, biztosan tudta, hogy Kecskemét a középiskolás kollégisták városa. A melegvíz jótékony párkapcsolati hatásait ő is ismerte régről, azt is tudta, az ikrásabb lábú lányok azért ülnek alacsonyabb lépcsőfokokra, hogy a fürdőruha helyett a víz vághasson nekik sokat ígérő dekoltázst. Meg azt is, hogy miért nem zavarják ki a sarokban suttogókat, és hogy miért látszik szégyen helyett dac a gőzből elő-előbukó arcokon.

*

Bárhányszor egy hamburgerbe ketchupot töltenek, fölnevet az a bizonyos közös emlékezet, mely, mint mondják, mindannyiunkat összeköt. Ekkor az a hatmilliárd – vagy hét? – agyvelő egyként idézi fel Ágnes Nagykőrösön töltött éveit.

1947-ben történt, abban az időben, mikor az a bizonyos Mirelit Sándor Csepelen feltalálta a fagyasztott zöldséget. Az értékek átmentésére való szándék munkált azokban a dolgozókban is, akik ekkor a vidéki konzervgyárban paradicsomsűrítményt, -levet, félkész lecsót palackoztak, csomagoltak.

Nagyjából a mai kétszáz forintnak megfelelő összeg volt az, amit ők ott óránként megkaptak, de ennyi is jól jött, a melósok nagy részének főállása elbírt némi kiegészítést.

A mindennapos vértesztek árnyékában felcseperedett nemzedék életét olykor fel-felderítette egy-egy kivételesnek mondható esemény. A ketchupnak való kiválogatására használt gép hozta általában a legnagyobb meglepetéseket. A földekről ugyanis a félrohadt, letaposott zöldségeket nem a napszámosok szedik fel, hanem egy ebből a célból kirendelt traktor, mely pedig válogatás nélkül kotorja össze a nagyjából paradicsom méretű akármiket. Így van az, hogy a futószalag mellett álldogáló asszonyok alig győzik kikapkodni a köveket, patkányokat, békákat a zúzógépbe igyekvő zöldségek közül. És igen, tökéletes munkát természetesen elvárni sem lehet.

A termetesebb pockok és nagyobb földrögök persze többnyire lekerülnek a szalagról, ahogy az az őzfej is lekerült, melyet Ágnes fedezett fel a válogatás közben. Minden bizonnyal orvvadászok hagyhatták a földön a szerencsétlen állat fejét, amelyet az említett gép a ketchupnak valóba beválogatott, és a futószalag hősünk elé görgetett.

Ágnes ekkor egyébként a Zagyva partján élt Szolnokon. A folyóban mosott, benne fürdött, fürdetett, vele együtt költözködött, ha annak úgy adta szeszélye. Hosszú évek munkája, rengeteg cickány, varangy és miegymás kirostálása volt szükséges ahhoz, hogy jusson a tervekre, a későbbi budapesti újrakezdésre is. S bár Ágnesnek számtalan akadályt kellett élete során megugrania, sosem lankadó szeretete jó pártfogójának bizonyult a nehezebb időszakokban is. Szerette a tűzoltókat, a gyerekeket, a munkát, a paradicsomot, azok pedig viszont szerették őt, a dolog természete szerint.