Minden gyermek számít!

Dros Barnabás

Postdormitum

Azt mondják, amit hallani szeretnél, azt mutatják, mit látni kívánsz és te hiszel nekik, mert ez kényelmes és jó. Szép, csúnya, jó, rossz, fekete vagy fehér… te választod meg, hogy mit akarsz és elvárod, hogy elmondják neked mi a valóság és mi a hazugság. Oly lények ajkain csüngenek e szavak melyek nem érdemlik az ember megszólítást! Eme teremtmények már rég elfeledték kik ők s miért vannak itt. A rendszer, mint a fecskendő hatol belénk s mérgez és ez nekünk jó, jó mert mi kérjük a mérget, mi akarjuk azt hallani, hogy nincsen semmi baj, mi akarjuk azt tudni, hogy minden jó úgy ahogy van. Puhány, ostoba, eltorzult mutánsokká lettünk. Igen, Mi! kik a fogyasztói társadalom keblein kéjelgünk. Most elhúzom a szemeid elől a szeretett hazugságod, melyet te alkottál. Mélyen a szemeidbe nézek s elmondom az igazat, mit nem fertőz idegen kezek mocska.

Egy vonaton ülsz. Ez a vonat csak akkor gyorsul, ha az utasai azt teszik, amit a hangszóró mond, ha viszont ellenkeznek, akkor lelassul, majd megáll. Minden utas kényszerűségből került fel a vonatra. Bár az elején elhatározták, hogy nemet mondanak a parancsra, később mégis engedelmeskedtek, mert így jobb körülmények közé kerülhettek. Kaptak szép, nagy ablak melletti ülést, hűs vagy éppen kellemesen meleg levegőt, és ha megéheztek vagy megszomjaztak, kaptak bőven élelmet és italt. Voltak viszont akik nem feledték céljukat és megtagadták a parancsot, ők hátra kerültek. Nem volt ablakuk, nem voltak kényelmi szolgáltatások és csak ritkán jutottak táplálékhoz vagy vízhez. A hang, mi már-már isteni erővel volt felruházva, egyre több parancsot adott és egyre többen hajtottak fejet ezekre. A vonat egyre csak gyorsult és gyorsult. De sajnos az igazat csak az a néhány ember tudta a vonat hátuljában, akik nem szólhattak régi társaiknak, mert a hang azt is elmondta, hogy azok, akik a vonat hátuljában foglalnak helyet, alsóbbrendűek és rosszak, károsak. Hogy mi volt az igazság? Az igazság az volt, hogy a hang birtokosa nem tartózkodott a vonaton és hogy a vonat egy távoli helyre tartott, ahonnan nehéz volt visszajutni és a sín egy szakadék előtt ért véget. Így történt tehát az, hogy nem sokkal az indulás után a vonat a szakadékba zuhant s a halál nem tett kivételt két ember között, az agónia mindenkit elért. A jó hír az, hogy a mi történetünket még nem fejezték be, az író még nem tette a fiókjába a tollát és nem csukta be a könyvet. A végkifejlett még nem dőlt el! A rossz hír az, hogy a tinta vészesen fogy és csak rajtunk áll, lesz-e annyira érdekes a történet, lesz e benne egy kanyar, mi arra készteti az írót, hogy szerezzen be újabb adag tintát… A problémák ott kezdődnek, ahol a rendszer birtokba kívánja venni a sorsunkat. Mikor a gyermekek bekerülnek az óvodákba, máris elkezdik őket átnevelni, átszoktatni egy másfajta gondolkodásmódra. Valamiért a természetes és tiszta tudást meg akarják változtatni. Az iskola eljövetelével már természetessé válik, hogy mint egy kísérleti állatot, tesztek alá vetnek, majd csoportosítanak bennünket. A rendszernek nem kellenek, csak a legerősebbek, a többit kiselejtezi és sorsára hagyja. Mi mind virágok vagyunk és vannak virágok, akik már a tavasz legkisebb jeleire is kinyílnak és vannak, akik tartogatják a szépségüket. Sokszor ezekből lesznek a leghasznosabbak és legszebbek, de ha idő előtt letépjük őket, akkor sosem mutathatják meg magukat. És ezzel a világ súlyos károkat szenved. Miután szétválasztják a gyerekeket, egy hatalmas szakadékot ékelnek közéjük, hogy többé sose találkozhassanak. Hiába élnek egymás mellett, a rendszer úgy rakja össze a kiválasztottak világképét, hogy abban ne kapjanak helyet a selejtek. Ez a világ arról szól, hogy addig tapossuk magunk alatta társainkat, amíg nem leszünk a legtetején a piramisnak, csakhogy még a kiválasztottak sem juthatnak el odáig. A piramis alapjait pedig a „selejtből” építik fel, így nekik kell a legnagyobb terhet cipelniük. Nem nehéz rájönni, hogy a legfontosabb energiaforrás nem az olaj, a szén vagy az urán, hanem az ember. Ez a társadalom rabszolgákat nevel, akik azért dolgoznak, hogy a piramis tetején lévők jól élhessenek! De a fogyasztói társadalom egy gyertya s a gyertyát, saját lángja emészti el. A bizonytalan, veszélyes és cseppet sem természetes világunkban egyre kevesebben vállalnak gyermeket, mert nem érzik azt, hogy meg tudnák adni nekik azt, ami ahhoz kell, hogy „kiválasztottak” legyenek. A kiselejtezett emberek viszont családot alapítanak, mert ők nem számíthatnak másra csak a szeretteikere, de a rendszer az ő gyermekeiket is kiselejtezi majd, így lesz egyre több az irányítható ember. A szegregáció jelenlegi formája nagyon rossz jövőképet mutat. Ha nem lesz több a műveltséggel rendelkezők gyereke, akkor csak könnyen irányítható és befolyásolható utódok maradnak. Az a koncepció, hogy a gyengébben teljesítő gyerekek más közegbe kerüljenek nem rossz, de ne legyenek elszeparálva társaiktól mintha leprások lennének. Tartsanak nekik külön foglalkozásokat, ahol segítenek nekik a fejlődésben. A gyermek agya kezdetben egy fehér vászon, sajnos nem minden vászon tökéletes, van amelyik hibásan lett legyártva és van amelyik az út közben sérült meg. A feladat tehát nem az, hogy félre rakjuk, majd kidobáljuk a hibával rendelkező vásznakat, hanem az, hogy megjavítsuk őket és így a festő szép festményeket készíthet majd a vásznára. Manapság túlságosan is divat kidobni mindent, ami hibás, de ez hatalmas pazarlás! A gyermekek a jövő, és csak rajtunk áll, hogy milyen jövőt szeretnénk! Amennyiben a gyermekeknek segítünk sikeresnek lenni, olyan jövőt fognak felépíteni, amelyben nyugodtan, hátra dőlve és boldogan öregedhetünk meg, majd nyugodtt szívvel hagyhatjuk azt ott. De ha nem kezdünk el időben fékezni, akkor a vonat nem fog tudni időben megállni és belezuhan a szakadékba.

Egy olyan oktatási rendszer létrehozása lenne megfelelő, ahol az lenne a cél, hogy a gyermekek megszeressék a tanulást, megérezzék milyen a munka gyümölcse, megtalálják a tehetségüket és később úgy helyezkedjenek el, hogy kamatoztatni tudják azt. A kiemelkedő és a rosszabbul teljesítő gyermekekkel is egyaránt foglalkozni kell úgy, hogy később a saját lábukra tudjanak állni. Hazánkban a lakosság több mint 20%-a él nélkülözésben és sajnos a világ helyzete sem jobb, sőt rosszabb… A 7,5 milliárd főt számláló populációnkból 5,6 milliárd ember él mély szegénységben. Ez a népesség 75 százaléka. Míg a Föld lakosságának 1 százaléka birtokolja a földi javak 40%-át. Segítenünk kell a nélkülözőket és felkell építenünk egy olyan rendszert, ami nem gyárt selejteket, nem hagy magára senkit és élhetővé teszi ismét a mindennapokat, hisz ez a szép az emberekben… hibázunk s mégis képesek vagyunk helyrehozni azokat és továbblépni, segítjük egymást és érzünk. Ezt sosem szabadott volna elfelednünk…

S lám újra dobog a szíved, kipirul sápadt orcád s üveges tekinteted megszűnik!