Minden gyermek számít!

Jaszenovics Rita

Vajon mi lesz belőlem így?

„Itt ülök az utcaszélen. Hogy miért? Mert nincs hol laknom. Édesapámmal próbálunk segítséget kérni az emberektől, de mintha észre se vennének, úgy mennek el mellettünk. Alig vagyok 8 éves, de többet tapasztaltam meg életemből, mint a kortársaim együtt véve. Tudom, hogy milyen az amikor otthon együtt van a család és boldogok vagyunk. Tudom, hogy milyen elveszteni a hozzád egyik legközelebb álló embert a világon. Azt, aki megszült téged, ott volt, mikor sírtál, eltűrte a hisztizésed. Tudom, milyen mindent elveszteni az egyik pillanatról a másikra.

Édesapámnak volt állása, mikor anya elhagyott minket. De, mikor eltávozott, apám felhagyott mindennel. Ott hagyta az állását és nem tudott semmire koncentrálni. Nagyon szerette anyát, ő és én voltam a mindene. Most én gondoskodom apámról, mert ő még mindig nem tudta feldolgozni édesanyám elvesztését. Pedig lassan már 3 éve. Azóta utcán élünk.

Kijártam az 1.-t és a 2.-at az általános iskolából, de utána nem tudtam folytatni, mert nem volt pénzünk tankönyvekre. Rossz érzés volt ott hagyni az iskolát, mert szín ötös tanuló voltam és úgy éreztem, hogy úgy tudnék anyának tisztelegni, ha nagy ember lenne belőlem, akik kiáll a hátrányos helyzetű emberek mellett, mert ő ilyen volt. Ő nem akarta, hogy én is ilyen legyek.

De most itt vagyok és 10-20 FT szoktam kapni minden 2. embertől, a kedvesebbektől 200-at. Küzdök azért, hogy anyának meg tudjam adni, amit ő szeretett volna nekem. Még ha én nem is tudom átadni neki az ajándékom, fentről majd látni fogja mi lesz belőlem.

Mert tudom, hogy egy napon jön valaki, aki szeretni fog, felkarol, segít nekem. Nem néz le és megy el mellettem az utcán. Tudom, hogy ki tudom járni az általános iskolát, a középiskolát és tovább tudok majd menni a jogi karra. De addig ezek, mind csak álmok. Addig a napig, amíg az emberek nem veszik észre azt, hogy ők is lehetnének ilyenek, de nem lettek azok. Szerencséjük van, de nekik még ez sem elég. Ők még azzal sem érik be, hogy van 2 szerető szülőjük, otthonuk, tudnak iskolába járni. Nekik még ennél is több kell. Pedig nekem már ennyi is elég lenne…”