Minden gyermek számít!

Makádi Gréta

Jövőnk a fejlődésben, fejlődésünk a jövőnkben!

Húgom, aki tőlem két évvel fiatalabb, egy ritka genetikai szindrómával és veleszületett izombetegséggel érkezett családunkba. Szüleim, testvérem születését követően pici baba korától folyamatosan hordták és hordják fejlesztésekre, mozgásterápiákra –állapota szinten tartása és javítása végett. Családtagként belűről látom, milyen küzdelem és lemondás szükséges a szüleim részéről, mind anyagilag mind erkölcsileg, hogy megkapja Lizike a szükséges ellátást.

Óvodás éveitől kezdődően érezhető volt a pedagógusok egy részének elutasító magatartása, melyet egy speciális logopédiai iskola csak fokozott amúgy is sérülékeny személyiségén. Akkor mit várunk a gyerekektől? Az általános iskola felső tagozatát egy itt meg nem nevezett egyházi iskolában kezdte meg-felvételét megelőzően édesanyámék körültekintően tájékoztatták az ottani intézmény vezetőjét testvérem állapotáról, annak tudatában vették fel az intézménybe-majd évkezdést követően az állapotára hivatkozva eltanácsolták Őt onnan néhány nap után.

Mivel húgom tanköteles korban van, az iskola meg kötelező így kicsiny családunk eddigi életét kissé átírva magántanuló lett 5. osztálytól abban az iskolában, amelynek jelen pillanatban én is diákja vagyok.

Sok –sok átélt kudarc és megaláztatás van testvérem mögött, mert az integrált oktatást hirdető iskolák sok esetben csak alapító okirataikban tüntetik fel elhivatottságaikat elvégezendő feladataikat, a gyakorlatban ennek hiányait tapasztalja az, akit tényleg érint.

Leegyszerűsített bevezetőm után, megosztanám Önökkel véleményemet, tapasztalatomat és javaslatomat az integrált oktatással kapcsolatban.

Az, hogy ma Magyarországon vagy az egész világon miért születnek betegen, mások segítségére ráutalva jelen pillanatban nem szükséges megemlíteni. Nem szükséges kifejteni, hogy kit milyen körülmények és okok végett integrálnak vagy éppen szegregálnak. Jelen pillanatban nem az a fontos, hogy kiemeljünk egy csoportot, mert akkor mi épp olyanokká válunk, akik ellen szavunkat jelen esetben virtuális tollunkat fegyverként emeljük. Nem fontos, hogy beszéd, mozgás, értelmi, hallás, Látás fogyatékos, nem fontos faji vagy vallási megkülönböztetés ártatlan áldozata, az, akit kirekesztenek.

Az a fontos, hogy miért! Mit tehetünk!

Az elsődleges és talán legfontosabb dolog a pedagógusok, tisztelet a kivételnek ezen elutasító magatartását csírájában elfolytatni. Véleményem szerint mi emberek is egyikünk 19, másikunk egy híján, 20 szinten működünk. Ugyan, úgy ahogyan a szelektív és tudatos hulladékgazdálkodást lehet propagálni, oktatni -ugyan úgy lehetne az integrációt is kiemelten kezelni.

Pici kórtól kezdődően tanmesék ismertetésével fogadtatnám el a fogyatékkal élők helyzetét. Nagyobbaknál tanmenetbe beépített kötetlen beszélgetésekkel hívnám fel a figyelmet társaink nem mindennapi sorsára. Észrevétlenül megtanulná a felnövő és következő generáció, a helyes hozzáállást társaikhoz.

Számtalan riportfilmet láthatunk televízióban, amely sok esetben szívszorító történeteket mutat be. Ezáltal már elkezdődött valami, de még nagyon hosszú az út mire a világ jobbá válik.

Szigorúan büntetném az adott bepanaszolt intézményt, amely nem tesz lépéseket a megfelelő integráció megteremtéséért, vagy diszkriminál. Oktatási akár minisztériumi elektronikus oldalakon a pozitív és negatív intézményekről mindenki számára elérhető tájékoztatást tennék közzé, amely ösztönzőleg hathat, vagy hozzáállást elősegíthet.

Mi emberek vagyunk saját környezetünkért, életünkért, minket körülvevő világunkért felelősek, csak mi tehetünk lépéseket a megkölömböztetés ellen.

Testvérem példáját hozva, magántanulóként sikerélményei vannak, mert az igazgatónőnk családunk helyzetét megismerve nem sajnálatot –hanem segítő kezet nyújtott édesanyáméknak. Integrált oktatás keretében óralátogatóként bejár bizonyos órákra kishúgom, osztályfőnöke anyáékkal szorosan együttműködve dolgoznak egy közös célért Lizáért. Nem kell magyarázni, indokolni, hogy miért kell betartani a szakértői javaslatokban leírtakat. Az osztálytársai olyan szociálisan érettségről tettek tanúbizonyságot, amelyet a felnőttek csak irigyelni tudnak. Társai tudják, milyen órákon vesz, részt készítik a helyét, segítik! Óra végén lekísérik az aulába, ahol édesanyám várja. Tudna mindenhol működni az integrált oktatás az integrált munkahely-ha a vezető olyan személyiség lenne, mint az én iskolám vezetője és jó néhány pedagógusa.

Addig, amíg üres szavakat nem váltja fel a tett nem tettünk semmit, hogy bármerre mozduljanak dolgaink. Lényeges, hogy gondolkodásunkat átreformáljuk, nyitottabbak legyünk és elfogadóbbak. Mert ha a felnőttek, jó példát mutatnak, annak lesznek követőik-sajnos ez ellenkező esetben is működik! Szüleim mindig arra tanítottak, hogy segítsek másokon és másoknak ezzel jobb emberré válok. Mert az, aki ma kirekeszti társát, az élet bármely területén, azzal is történhet az élete során egy baleset egy betegség, amely már későn, de átírja eddigi gondolkodását- esetleg mások ellen tett negatív megjegyzéseit más színben fogja akkor látni. Feltétel nélkül el kell tudnunk fogadni a „másságot”! Ki kell állni gondolkodás nélkül az elesettekért az arra rászorulókért.

Jómagam a közel 15 évével néha érettebbnek érzem magam, azon embereknél, akik kirekesztő módon viselkednek embertársainkkal. Jól tudom, hogy mi szeretnék lenni amit, köszönök családomnak és testvéremnek. Ügyvéd leszek! Kiállok az igazságtalanul bántott, kirekesztett emberekért az arra rászorulókért!