Minden gyermek számít!

Richter Tamás

Ítélőszék

Kicsengettek. Az osztálytermekből az iskola belső udvarára rajzottak a diákok. Romfa Dzsonika és Bordás Karcsika az épület melletti padon ültek, szúrták a tömeget. Dzsoni cigány volt, Karcsi nem. Senki nem ment oda hozzájuk. Mindenki tudta, ez Dzsoni padja, és habozás nélkül bárkit szájba vág, aki ezt megkérdőjelezi. Vagy hívja a bátyjait. Csak Karcsit tűrte meg maga mellett. Jókat szórakozott a fiún.

Csicskák, mondta Dzsoni miközben figyelte a fogócskázó gyerekeket, maga elé köpött a betonra. Ühüm, bólogatott Karcsi. Hagyjad is, húzni kéne a vérbe. Dunapart? Ítélőszék? Nem tudom. Mit nem tudsz ezen? A múltkor is para volt. Dehogy volt, hidd el, jó lesz. Cigit hoztál? Ja, kettőt tudtam nyúlni anyámtól. Zsír. Kaja? Egy szendvics. Szalámi, vaj, paprika. Oké. Becsöngetnek és pattanunk.

A földszinti fiúmosdóban bújtak el órakezdésig, a becsengetést a fiúbokszban várták meg. Nem először csinálták, tudták, a portásnő a tízórai nagyszünet után megy cigiszünetre, tíz percig csak kijárás van az épületből.

Az iskola a főút mellett állt. Balról templom, jobbról földszintes családi házak. Szemben butik, zöldséges, boltok, vályog sorházak közös udvarral. Kirohantak az ajtón, oké, dzsalhatunk, és átfutottak az úttesten, el a kirakatok előtt. A házak között lefordultak a Dunapart felé. Alig öt percre volt az iskolától.

Az ég jellegtelen, sápadtszürke volt, mint egy agyonmosott vászonlepedő. Az állandó kora tavaszi esők után megduzzadt a folyó, feljött egészen a házak mögött húzódó vasúti töltés vonaláig. A part megközelíthetetlen volt, eltűnt a zavaros, iszapszagú víztömeg alatt. Dzsoni és Karcsi felmásztak a töltésen, leültek a sínre. Nah adod a cigit, vagy mi van? türelmetlenkedett Dzsoni miközben egy követ próbált kiszabadítani, ami a talpfa és a sín közé ékelődött. Jajaja, szabatkozott Karcsi. Benyúlt a farmerja zsebébe. Fél perc kutakodás után három összeszáradt zsebkendőgombóccal együtt előhúzott két szál meggyűrődött piros szimfóniát. Rágyújtottak. Mindketten úgy tartották a cigit, ahogy az iskolában a köpőcsövet szokás: hüvelykujj, mutatóujj és középső ujj között. Az első slukkok után azonnal köhögni kezdtek. Te, ez rohadt erős, mi ez a szar? Bocs, most csak ez volt. Általában Karcsi hozta a cigit. Mindig el tudott emelni két-három szálat az anyjától. Tudta, hol tartja, hiába próbálta rejtegetni a gyerek elől miután megtudta, hogy dohányzik.

A nikotin lassan átjárta a fiatal testüket. Könnyű szédülésben figyelték az ártéri fák között örvénylő vizet. Távolabb észrevettek egy úszó farönköt. Ez olyan, mint a marhanagy krokodil, viccelődött Dzsoni. Fogadjunk, nem tudod eltalálni. Nem-e? Hosszú percekig dobálták, míg csak el nem tűnt a kanyarulat után. Te, szerinted nem lesz gáz, hogy eljöttünk? kérdezte Karcsi és még egy utolsó követ a vízbe hajított. Mindig ezt kérdezed, bazdmeg. Pont leszarom. Itt vannak a gatyámba’. Karcsi nevetni kezdett. Szerette, ahogy Dzsoni másokat ócsárol.

Harangoztak. A fenekükön érezték, ahogy finoman remegni kezd a sin. Karcsi mellett a mobil is egyre lejjebb táncolt a vasról, mintha valaki hívná. Dél van, baszki. Most akkor játszunk, vagy mi van? Mindjárt itt az esztergomi. Oké, de most hadd legyek én a bíró! Nem öcskös, az nem úgy van. Bűnös leszel. Karcsi csittegett, de nem akadékoskodott tovább. Belenyugodott, a két sínszál közé lépett és két térdével a talpfára ereszkedett. Dzsoni szembeállt vele és a kezét a fejére tette. Bordás Károly, te itt az ország bírósága előtt felelsz bűneidért. Több dolog miatt vagy te most tettes, ma eldöntjük mi lesz veled. Bűnösnek-e érzed magadat előttünk? Beszéljél az utolsó szó jogán! Karcsi a hatás kedvéért lehajtotta a fejét, kezeit a szeme elé tette, mintha mélységesen bánna mindent. Nem szólalt meg. Kár is megjátszani magadat mielőttünk. Itt nem először látnak ilyet. Mi tudjuk, mi a helyzet. Beszéljél! Karcsi hallgatott. Kétszáz méterre tőlük, ahol a sínpálya kikanyarodik a látótérből, Dzsoni észrevette a vonatot. Gyorsan közeledett a szerelvény. Jön már? nézett fel aggodalmaskodóan Karcsi. Kuss! A vádlottak nem beszélnek, mordult rá Dzsoni és lenyomta a fejét. A mozdony közeledett, Karcsi egyre hangosabban halotta a háta mögül. Remegés fogta el a hangtól. Jön már, baszdmeg? tört ki belőle pánikszerűen. Dzsoni egy pillanatra felnevetett, majd csinált komolysággal ráordított: könyörögj a vádlottak padján! Lejjebb nyomta Karcsit a földre. A vonat kényesen közel volt, alig húsz méterre. Elég! Kegyelem. Bármit elfogadok! Karcsi sírva fakadt. Dzsoni egy erős mozdulattal megmarkolta a hóna alatt a kabátot és elrántotta a sínek közül. Legurultak a töltés oldalán, bele a csalánosba. A vonat elrobogott a sínpályán, remegett a hangzavartól a levegő. Egy percig csendben feküdtek a földön. Te hülye fa-fasz, ez kö-közel volt, dadogta remegve Karcsi, és szipogni kezdett. Szerintem vicces volt. Feltápászkodtak, leporolták egymást és elindultak a főút felé. Karcsi séta közben végig a kabátját nézegette: félig leszakadt az ujja ahogy Dzsoni megmarkolta. Nem szólt semmit. Még a túloldali járdán sétáltak, amikor meglátták az osztályfőnököt az iskola előtt. Ordított és integetett, céklává főtt a feje a dühtől. Ez megint szép lesz, állapította meg Dzsoni. Igen, az. Legközelebb lehetek én a bíró? Nem tudom. Meglátjuk. A napsugarak lyukat rágtak maguknak a felhőzeten. Történelemóra következett.