Minden gyermek számít!

Szigetvári Zsófia Petra

Bandi

Bandira mindig panaszkodtak a nevelők. - "Ne legyél olyan, mint ez a kölyök!" – mondták a többieknek, s Bandi csak mosolygott, ha adtak neki pár taslit. "Nem baj!" - kezdte mondatát - "legalább már tudom, mi az a pofon” - s nevetett tovább. Ha megfenyegették, hogy kidobják az árvaházból akkorát kacagott, zengett az egész ház. "Magamtól is elmegyek, szóljatok!" – kiáltotta, és dobta vissza a rongyos, szakadozott labdát, amit egy kutyától zsákmányolt korábban. Így történt egy forró, szívmelengető júniusi délutánon, hogy Bandi kihajította a fagolyót az út közepére. Ilyenkor az a szokás, hogy a "bűnös" - ez esetben Bandi - szalad ki érte. A fiú nyaka közé szedte lábát, átugrotta a sövénykerítést, és körül sem nézve rohant a játékért. Amikor már majdnem hozzáfért, hasra vágódott (mert miért is lenne bekötve a cipőfűzője?), s éppen az arra tartó apát hintója elé gurult, aki misét ment tartani. A kocsis megrántotta a gyeplőt, s egy cifrát káromkodott.

- Mi az, mi az? - lepődött meg a pap, mert nem szerette az ilyenfajta beszédet.

- Ez a büdös kölök elém vágott! - ugrott le a bakról a férfi, és megfogta szegény Bandi rongyait, s a szakadozott ruhákkal a vállát is. Bizony fájt ez a szorítás a fiúnak, de még ha száz aranyat kap, akkor sem szólal meg. Véres volt a tenyere, a térde lehorzsolva, arca poros, inge elhasadt. Ellentétben a tisztelendő úrral, aki bársony kabátot, arannyal-ezüsttel hímzett stólát, gyöngyökkel ékesített reverendát, bőr cipőt viselt. A feje is húsos, kicsi barna szeme huncutul kémlelte a világot, a nyaka rövid, tokával kiegészített.

- Szóval te voltál - simogatta állát a pap. A gyerek nem adott választ, csak bátran az apát tekintetébe fúrta nagy fekete szemeit.

- Héj, felelj, ha kérdez a tiszteletre méltó atya! - fröcsögte a kocsis. Bandi rá se fütyült, ezt le lehetett olvasni megvető pillantásáról, mintha azt mondaná: "A falnak beszélsz, öregem!" A férfi még nem ismerte a gyermeket, arcjátékát sem, annál inkább az árvaházbeliek, akik dőltek a nevetéstől. Bandi, látva sikerét, még jobban kihúzta sovány, törékeny testét. A kocsis csak bambán nézett - "Miért röhög mindenki, nem volt itt semmi vicces!"

- Te fiú, igazán rossz gyerek vagy – mondta a pap.

- Nem, én jó gyerek vagyok – toppantott a fiú -, csak a felnőttek szemében vagyok rossz, mert nem értenek minket, árvákat, nincsteleneket! - tört ki belőle a zokogás, amiben minden lurkó könnye benne volt. – Tudja mit apát úr? Maga a bűnös meg ezek a nevelők itt! – mondta könnyeit nyelve, s erre aztán még az arra járó félszemű macska másik szeme is kinyílt.

Mindenki hökkenten állt. Bandit még senki se látta sírni. Megdöbbentette őket a gyermek szívhez szóló, keserves sírása.

- Most mi lesz? - kérdezték egymástól az árvaházi gyerekek. - Bandi eddig mindig magára vette minden bűnünket és büntetésünket, ő kapta a pofonokat helyettünk!

A pap először falfehér lett, majd rákvörös ábrázattal fulladozott, nyakában himbálózó aranykeresztjét markolászta. Bandi elszántan folytatta, s utolsó mondatával megadta a kegyelemdöfést. – Csak maga elsimítja a bűnét, hiszen hintója, hatalmas háza, temérdek pénze van. Magának mindenki hisz, azt gondolják, hogy szerény, segít másokon, a rászorulókon, de én hiába bizonygatom, hogy nem tettem semmi rosszat, nekem senki sem hisz! Nem hazudok, s mégis azt mondják, csalok, nem bántom a kicsiket, tartom a hátam helyettük, s mi a következménye, hogy rossz gyerek, hazug vagyok, csak mert nincs aranyom, rendes ruhám, se anyám, se apám, a nevelők meg… annyi érzés sincs bennük, mint abban a megtépázott, félszemű macskában. Ott, ni – mutatott az árok szélén kuporgó állatra. Bandi orcáján pír jelent meg, az apát zihált, hímzett zsebkendőjével legyezte magát, a kocsis maga elé bámulva azt gondolta, „mégis igaza van ennek a fiúnak”.

- Neked fogalmad sincs, hogy kivel beszélsz! – kelt ki magából a tisztelendő úr.

- Hogyne tudnám! Csak magára kell néznem – folytatta volna a fiú, de az egyik nevelő mögé ugorva jó nagyot húzott a tarkójára. Akkorát csattant, hogy az eddig ijedten ücsörgő cica, elslisszolt. Bandi szemei ismét könnybe lábadtak, tarkójához kapta a kezét.

- Bocsásson meg uram! – dadogott a tanár, - ez a gyerek semmit sem tud az életről.

- Ez nem igaz! – kiáltott Bandi – maguk kétszínű, álnok emberek, ellopják még az ételt is az asztalunkról, maguk az igazi bűnösök! – de befejezni már nem tudta mondandóját, mert több felnőtt rávetette magát, s elvonszolták a döbbent apát elől. A kicsi gyerekek sírva álltak, s néztek utánuk.

- Elég ebből! – jött meg az apát hangja – porig romboltatom ezt az árvaházat, egy újat építtetek helyette az uradalmamon, minden árvát odaviszek magam mellé, engedjék el azt a fiút, maguk vérebek! – süvítette a tiszteletes úr, s Bandit hintajába ültette, véres kezeit hímes keszkenőjébe vonta.