Minden gyermek számít!

Szigetvári Zsófia Petra

Zene

Csendes, téli este köszöntötte Budapestet. Az utcák kihaltak, sehol senki, csak a lámpák árválkodtak a járda szélén. Sárga fényük apró szigetként világít a sötétség hatalmas, hömpölygő némaságában. Semmi zaj. Ilyenkor még az egerek sem civakodnak a sajton. Magamba roskadva ballagok a metró felé. Ma nem volt kedvem autóba szállni, ma át kell gondolnom még az esti előadásomat. Az új darabomat mutatom be. Próbálok koncentrálni, de kong bennem a lélek. Az utca üres, mindenki a saját, meghitt zugában tölti az estét. Lépkedek. A metró bejáratánál valaki rendíthetetlenül áll. Mezítláb a fagyos kövön. Mint a szikla a fekete, bús tengerben. Fogai össze, összekoccannak. Mellette a falnak támasztva hegedű. Egy húrja elszakadt, „már biztosan nem is szól szépen”, gondoltam. „Csupán nyihog, mint az ócskavas. Értéke egyenlő a nullával. Egy lyukas garast sem adnak érte.” Lelassítottam, s a lépcsőn lefelé egyre csak vártam a hangot, az nem jött. Hátranéztem. A fiú bámult utánam. Ma megpróbálta hegedűjét az antikváriumban eladni, de hiába bizonygatta, hogy ezen még maga Mozart is játszott, a boltos kidobta a hangszerrel együtt. Rásandított a megviselt fadarabra, majd lassan a vonóra nézett. A hajdan szálfaegyenes, makulátlan vessző mára egy szárnyaszegett vén csókára emlékeztet. De rég volt, amikor ezzel a párossal hangversenyen szerepeltek… Ez már a múlt homályos ködébe veszett. Boldog emlékként él bennük. Óvatosan felemelte féltett kincsit, a hegedűt az álla alá illesztette, a vonót éppen úgy tartotta, ahogyan kell, vett egy nagy levegőt, nyekergett egy sort, s fekete szeméből ömleni kezdett a könny. Egyre hevesebben játszott, s már a dallam is felcsendült. Megkövülten néztem, s egyszer csak a hátam mögül énekszót hallottam. Megpördültem, s döbbenetem nem talált szavakat, lábaim megkövültek. Három apró teremtés, éppen olyanok, mint a hegedűs fiúcska állt lenn, a lépcső aljában, kócosan, éhesen mezítláb, s mindannyian énekeltek. Hangjuk betöltötte az aluljárót. „Mennyi érték, mennyi élet”, gondoltam.

Csendes, téli este köszönti Budapestet. Sétálva indulok a koncertre, az egyik új darabomat adják elő saját feldolgozásban. Izgalommal várom a három lány és bátyjuk előadását.