Minden gyermek számít!

Szilágyi Heléna

Segítség

A legtöbb gyerek párosával szedte a lépcsőfokokat, Ákos viszont elkalandozva, ráérősen ballagott csupán. Az osztálytársai vagy utálták, vagy szerették, de abban mind egyetértettek, hogy Ákos fura, néha már ijesztő. Talán, mert kicsit kiszámíthatatlan és hirtelenharagú. Talán azért, mert hallgatag. A tanárok olykor fogyatékosnak hívták a háta mögött, máskor pedig a képébe vágták ezt. Pedig értette ő a tananyagot, de megesett, hogy inkább be sem ment órára.

A házukhoz érve benyomta a kapukódot, majd bevonult a lépcsőházba és feltrappolt egészen a negyedik emeletre. A lift nem üzemelt. Immár két éve. A lakásuk ajtaján nem kopogott, nem is csengetett, csak belopódzott csendesen az előtérbe – hogy senki meg ne hallja –, majd a szobájába, hogy végül magára zárja azt.

Ákos birodalmában rend honolt, és ha elfelejtett beágyazni, még akkor is sokkalta tisztességesebben nézett ki ez a kicsiny, spártai berendezésű odú, mint a lakás többi része. Pedig senki sem követelte meg Ákostól, hogy rendet tartson! Szétdobált pelenkák, mosatlan tányérok és szennyes ruhák köszöntek vissza rá az otthona minden egyes négyzetcentiméteréről. Fürödni sem tudott mindennap, sőt azt is figyelték, hányszor használja a WC-t, mert drága a vízdíj. Szóval addig tartogatta, ameddig bírta. Pár évvel ezelőtt még nem mindig jött össze, a nevelőapja ki is gúnyolta. De a gyakorlat teszi a mestert! Mára profi lett.

Elővette a betört képernyőjű táblagépét, zenét hallgatott, közben pedig valami egyszerű játékkal szórakozott. Nem szerette, ha sokat kell gondolkozni, sőt egyáltalán nem akart, mert az csak olyan utakra vezetne, ahonnan nincs visszaút. Inkább beleveszett egy nem létező világba, amit a gép nyújtott neki. Olvashatott volna, néhanap meg is tette, de az megterhelő volt számára: hetedikes létére nem igazán ment a szavak összeolvasása, sem a szövegértés. De ugye ez senkit sem érdekelt, csak annyit hallottak a pedagógusok, hogy nem olvastam el, a „mert” kezdetű folytatás elveszett az éterben.

Hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó és valaki orrhangon bömbölni kezd egy érthetetlen nyelven. Ez csak a nevelőapja lehetett, aki Kínából származott és nem igazán beszélte a magyart. A sors iróniája, hogy Ákos legjobb barátja szintén kínai volt. Egy kiközösített, de annál kedvesebb és okosabb kölyök, akivel megértették egymást. A mostohaapja viszont egy szörnyeteg.

Gyermeksírás harsant. Ákos két kistestvére versenyt ordított a szomszéd szobában, nyilván az édesanya ölében, aki azzal próbálta őket nyugtatni, hogy a papa nem bántja őket, ha jól viselkednek. Ám bömbölve aligha marad ki a napi pofonadag.

És szerencse, hacsak pofon…

Ákos mérlegelni kezdte a lehetőségeit: a maga tizennégy évével és százhetven centijével már vállasabb és erősebb a mostohánál, aki két-háromnaponta hazatévedt egy kis agyabugyálásra. Meg a jó ég tudja mire még! Valahogy a két féltestvére is megszületett, pedig ez a kapcsolat sosem volt éppen az a rózsaszínködös szerelem. Hét éve Ákos édesapja dobbantott, maga mögött hagyva őt és az édesanyját, ezért kellett a pénz, meg egy fedél a fejük felé. A túlélés nagyúr.

Elcsattant az első pofon.

Ákos összerezzent az ágyán.

Újabb csattanás.

A fiú ökölbe szorította a kezét, majd összepréselt ajakakkal felkelt. Elérkezett az idő. Ő volt a férfi a családban és akármilyen hanyag, elfuserált anyja volt, attól még az édesanyja. Meg a kicsik! Hiszen még csak óvodások! Ez a vadbarom nem nyomoríthatja meg őket örökéletükre!

Ákos összeszedte a bátorságát, majd a konyhába sietett észrevétlenül, akár egy árnyék. Kihúzta a konyhafiókot, aztán előhalászta a legnagyobb kést, amit talált. A legszebb és a legborzalmasabb álmai is mindig így kezdődtek: tétován állt kezében a fegyverrel. Nézte, ahogy a fény játszik a pengén. Elképzelte, ahogy a fém beleváj a húsba…

Összeborzadt.

De tennie kell valamit! Kölyökkora óta hallgatta a jajveszékelést, látta a sebeket… pár esztendővel ezelőtt még ő is kapott, amikor képtelen volt megvédeni magát.

Elég! Ennek ma vége.

Ákos még mindig hallotta a dulakodás neszeit, anyja rimánkodó hangját, testvérei keserves zokogását. És ez csak rosszabb lett, ahogy ismét kilépett a folyosóra. Megindult az ajtó felé, bal kezét a kilincsre tette, míg a másikban a kés lapult stabilan, marokra fogva.

És ha képtelen lesz leállni? – torpant meg ismét. És ha nem lesz elég neki az, hogy ráijeszt? Ha bele akarja majd vágni a fegyver? Újra és újra.

Összeszorította a szemét. Mindig ezt történt. Cukkolták vagy lökdösték, az mindegy, a legapróbb kekeckedéstől olyan dühbe gurult, hogy se kép, se hang… Aztán már csak azt vette észre, hogy a gúnyolója felett térdel, és csak üti, üti és üti… Amíg az egyikük vére nem ered, vagy egy erősebb tanár le nem szedi az áldozattá vált csirkefogóról.

Ákos a szemközti tükörbe nézett. Szőke haja tarajként ágaskodott a fején, hatalmasra tágult, szürke szeme zavarodottan pillantott vissza rá: öregem, holnaptól a sitten rohadsz! Ha benyitsz oda, véged.

Nem baj! Valakinek meg kell leckéztetnie azt a hatalommániás idegbeteget! És ha az egy másik őrült lesz, hát legyen!

Észre sem vette, de már véglegekben gondolkodik, pedig pár pillanattal ezelőtt még csak megrémítésről volt szó. A férfi halálát kívánta.

Ekkor halk kopogás ütötte meg a fülét. Olyan hirtelen érte, hogy a kés kihullott a kezéből. Tekintetét ismét a tükörre kapta, ahol a bejárat előtt álló képe derengett. Nem is tudta, hogy ijedtében, vagy örömében dobbant-e nagyobbat a szíve, bár nem is számított. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta résnyire, majd kioldalazott.

– Szia! Gondoltam, átnézek – mosolygott rá a korabeli lány.

Bár egyidősek voltak, a szomszédban lakó Eliza az iskolájuk egy másik épületébe járt, ahol a „gazdagabb, jobb képességű diákok” tanultak. Nem voltak egy ívásúak. A lány mégis segíteni akart. Neki.

– Azt mondtad nemrég, hogy nem megy a helyesírás – folytatta Eliza kissé elpirulva. – Meg az olvasás… Segíthetnék – vonta meg a vállát szégyellősen.

Már így is sokat tettél – gondolta a fiú –, megmentettél önmagamtól.