Minden gyermek számít!

Takó András

Barbi

Történetem akár úgy is kezdődhetne, hogy „egyszer volt, hol nem volt...”. De ezt meghagyjuk a mesemondóknak, mert amit most én mesélek, azt teljes mértékben az élet szülte.

A történet egy falusi lányról, Barbiról szól. Barbi egy átlagos, mondhatni „szürke” kislány volt, álomszép hosszú, hullámos fekete hajjal. Egy homokhátsági községben együtt jártunk óvodába, majd általános iskolában bár két külön osztályba kerültünk, a napközi és a szakkörök révén mindig tudtunk a másikról, sokat játszottunk együtt. Barbit sosem hallottam anyagi nehézségekről panaszkodni. Pedig mindenki tudta, hogy milyen szegény családi háttérrel rendelkezett. Hogy mindenki mindent tud - még azt is ám, ami meg sem történt – az faluhelyen nem újdonság. Ahogy az sem, hogy érezhető volt mindig is egyfajta hierarchia. A 90-es években a „falusi elit” tetején a polgármester hivatal dolgozói álltak, a második hely megosztottan illette az orvosi rendelő, valamint a postahivatal alkalmazottait, harmadik helyen pedig, ahogy Barbi is mindig mondta: „a gazdagparasztok” álltak. Legalábbis a legtöbb falusi efféle szemüvegen keresztül szemlélte a falusi élet mindennapjait és próbálta besorolni magát, hogy ő vajon hova tartozhat ezen a képzeletbeli elitlétrán. Barbi anyukája, Kati néni takarítónőként dolgozott a művelődési házban. Mondanom sem kell, hogy ezzel sikeresen kivívta magának eme bizonyos létra legalsó fokát. Kati néni három gyermeket nevelt egyedül. A férjét – aki egykor kőműves segédként dolgozott - az alkohol vitte el, viszonylag fiatal korában. Képzelhetitek: három gyermeket eltartani egy takarítónői fizetésből! Mindig is mondtam, hogy Kati néninek egyetemi kurzusokat kellene tartania „spórolási alapismeretek” című tantárgyból, majd aki azt minimum négyes osztályzattal teljesíti, az felvehetné a ráépülő „spórolás mesterfokon” kurzust. Kati néni keményen állta a sarat: minden idénymunkában részt vett, ahol keresetkiegészítésként plusz pénzhez tudott jutni. Szedte a krumplit „krumplis Jóskáéknál”, pucolta az hagymát „hagymás Éváéknál”. Ki mondta, hogy falun egyszerű az élet? … Barbi mindig is érezte, hogy megkülönböztetik, de nyugodt természete lévén ez különösképp sosem izgatta. Nem bántották soha, nem mondtak rá semmi csúnyát, és mindig mindenhol ott volt szép csendben, de rajta volt egy láthatatlan címke: „te csak a takarítónő lánya vagy”. Így teltek-múltak az évek, mígnem felcseperedtünk és elérkeztünk a 8. osztályba, ami – az akkor már az új évezredes trendeknek megfelelően – együtt járt a hatalmas pályaválasztási mizériával. Azt illik tudni, hogy Barbinak soha senki nem mondta, hogy tanuljon, mindig is önmagától volt kész minden leckéje, és egy erős négyes tanuló volt. Ennek ellenére a fizikatanárnő egyik óra után odament hozzá, hogy lebeszélje a lányt arról, hogy gimnáziumba menjen tovább tanulni. Az indok az volt, hogy nem fogja bírni, már 9. osztályban ki fog bukni, és az érettségihez sem elég eszes, menjen inkább egy szakiskolába, és tanuljon valami jó szakmát. Barbi mindezt csak utólag mesélte el nekem, ugyanis mit ad Isten: gimnáziumban osztálytársak lettünk. Azt mondta, hogy szerencséjére nem érdekelte annak a nőnek a véleménye, mert sosem foglalkozott vele, és nem is értette, hogy hirtelen miért érdekli az ő sorsa. Persze a kérdés utólag felmerült benne: mi lett volna, ha hallgat rá? Az egész életét meghatározta volna egy mondhatni idegen nő rossz helyen, rossz időben elhangzott „jó tanácsa”. Csak ugye a pokolba vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve... Gimnáziumban is - ahol Barbi továbbra is ugyanúgy tartotta a négyes átlagot - sokat beszélgettünk a „faluról”. Akkor persze már könnyű volt: időközben mindketten elköltöztünk onnan. Elmesélte, milyen rossz érzés volt neki minden nagyobb ünnepség általános iskolában. A sulidiszkók, ahol mindenki a legdivatosabb farmerban volt, de ők nem engedhették meg maguknak. A szülinapi zsúrok, amiket majdnem mindenki tartott, de ők azt sem engedhették meg maguknak. Vagy a ballagás, ahol a gyerekek feje ki sem látszott a sok virágcsokortól. Ez persze Barbira nem vonatkozott, ő konkrétan egy szál gerberával ballagott, és lám, mégis túlélte. Sokáig tudnám sorolni a példákat, de nem tartom szükségesnek.

Barbi élete sínen van: szociális munkásként szerzett diplomát a Szegedi Tudományegyetemen, miközben minden nyarat keményen végigdolgozott, hogy legyen félretett pénze, amihez bármikor hozzányúlhat. És milyen jól jött! Ebből ugyanis Angliáig meg sem állt. Ebben az évben még kint marad, jelenleg gyerekekre vigyáz és nyelvet tanul. Tervei között szerepel, hogy amikor visszatér Magyarországra, az angol tudását szeretné valamilyen úton-módon kamatoztatni. Konkrétum még nincs, de csapásirány már legalább igen. Barbi az az ember, akit sosem féltettem. Edzett volt, erős, és mindig is kiállta az élet próbáit. Néhány nappal ezelőtt skype-oltam vele, és megkérdeztem kerek-perec, hogy neki mégis mi a véleménye az (oktatási) szegregációról, azok után, amin diákéveiben, általános iskolában keresztülment. Azt válaszolta: „Szerintem a szegregáció fejben dől el. Aki nem hallgat a külső zajokra, annak ez a fogalom nem létezik.” Tudom, furán hangozhatnak Barbi szavai, hisz mindannyian tudjuk, hogy - egyelőre még - létezik szegregáció, de azt gondolom, ha valakinek, akkor Barbinak a szavai igazán hitelesek. Talán érdemes elgondolkozni az általa mondottakon.

Számomra a történet tanulsága a következő: mindig, minden, mindennek ellenére, mégiscsak lehetséges.