Minden gyermek számít!

Tamási Rebeka

Senki sem mondta, hogyan kell

Szóval tudod, amikor a hév csak lassú unalommal döcög a Margithíd alatt, és már csak a sötétet látod az alagútban, muszáj arra gondolni, hogy a fényoszlopokat már nem láthatod, csak a kopár falakat az aluljáróban, te nem is ismered a fényoszlopokat, ugye, akkor elmondom, mert vannak ezek a fények a Dunán, az egész olyan, mint egy felül nyitott bálterem, amiben az oszlopok, amik ugye nem tartanak semmit, itt sántít a hasonlat, valójában fényből, színes, tiszta fényből vannakrózsaszín meg zöld, meg kék fények akár, és ha kicsit erőlteted a szemed, még a táncolókat is oda tudod képzelni, vagy magadat, ahogyan bolyongsz benne, és nézel fölfelé az égre, de az is lehet, hogy a teteje valójában egy vékony vízréteg, ezen még nem gondolkoztam, de majd pontosítjuk, úgyis inkább rólad akarok elmélkedni – és szoktál azon tűnődni, hogy milyen baromi ronda és unalmas minden alagút, nincs bennük semmi, csak a szerelvény, máskülönben sötétség, néhány szellőzőnyílás, meg a sínek és kábelek összevissza tekeredő nyúlványai, mint valami fekete földalatti kígyók, amiktől például a nagyszüleink nem félnének, mert a háborúban a metróalagutak voltak a bunkerek, és sokan ott húzták meg magukat ugye, de erről csak hallottál, sőt, azt gondolom, ők még az igazi kígyóktól sem félnének, nem olyan beszari banda ők, mint mi, akik tábortüzet is a kijelölt helyen teszünk a youtuberól lesett oktatóvideó alapján, és ugyanazzal az öngyújtóval lobbantjuk lángra az óriási fahasábokat, mint a cigit, amit csak letüdőzve mélyen benntartva szívunk ugye, máshogy nem ér, néha azt gondolom, kéne nekünk is valami háború a nyakunkba, tudod olyan hulljon a férgese – alapon, lúzerek vagyunk mi, nem fiatalok, nézted te manapság a csajokat, olyanok már, mint a rongyos lepedők, a srácoknak meg már fel sem áll, mert annyit kúrtak meg ittak,– én azt mondom, szar alakok vagyunk, elbaszott nemzedék, nem tudom, vane ennél lejjebb – és amikor a héved beér a Batyira, Batthyány tér, csak hogy le tudd írni, menned kell tovább, nem dekkolhatsz örökké egy palacsintázóban, hiába sütik olyanra, hogy az elképzelt nagyid is olyat sütött volna, ha nem éppen a szart kente volna szét a falon akkurátusan, érelmeszesedés meg ilyesmi, tudom én, nekem is volt nagyim, sőt dédim is, látogatáskor szépen bemutatkozott mindenkinek, mesélt a fejében létező családjáról, megkérdezte, kik is vagyunk, és miután elmentünk, üvöltözött az otthonban, hogy megerőszakoltuk, mesélték, érted, a dédim ilyen volt, mit várhatnék a nagyidtól – és állsz a téren, körülötted mindenki tudja, hogy most akkor merre tovább, munkába vagy szeretőhöz, családhoz, iskolába, kenyérért vagy piáért, csak te nem, mert neked senki sem szólt, hogy most akkor mi van, nem kértek és nem utasítottak, nem tiltottak és nem bátorítottak, egyszerűen átnéztek rajtad otthon is, menj, ahová akarsz, csak ne bukjál ki az iskolából, és ne kelljen a rendőrségen összeszedni téged, nagyjából ugye sikerült is – és akkor csak álldogálsz egyik lábadról a másikra, már tudod ezt csinálni, mert összeforrt a bokád, amit múltkor törtél el, amikor talajrészegen ugrándoztál a rakpart lépcsőin, hetekig gipszben voltál, és a gyógytornán csak próbáltál nem arra gondolni, hogy a kis csinos gyógytornász csaj máshol is masszírozhatna, nem csak a bokádon, de nehezen ment, sőt igazából végig arra gondoltál, és tulajdonképpen akkor sem sajnált téged senki, csak bosszankodtak, hogy az ápolásod mennyi gonddal jár, meg hogy ilyen nagy barom, mint te, kitöri a bokáját, mi vagy te, valami macskaköveken botladozó tűsarkús kurva, ja, a szomszéd Szinti, vágnád rá, de nem baj, összeforrt végül gyalog indulsz neki a Várnak, az ingyen van, nem is tudod, miért a Vár, de már visznek a lábaid, kapaszkodsz föl a meredek lépcsőkön, kísérnek a kóristanövendékek kristályhangjai, egykét öregúr a tacskójával jól megbámul téged, hogy húszéves srác az utcán lődörög, de csak mászol fölfelé a tekeredő sikátorookon én tudom, hogy játszol közben, turistásat játszol, beszélnél is hozzá halandzsanyelven, de nem mersz, mert ugye semmilyen nyelven nem beszélsz, magyarul is csak bazdmegolva, igazi turisták is vannak körülötted, kis japók a szelfibottal, mosolyognak a Mátyástemplommal, amerikai óriások, nevetve nézik a pestisszobrot, és megveszik a matyómintás pólót tizenkétezerért, hangos izraeliek és még hangosabb olaszok, falják a fagylaltot meg íjászkodnak, te meg kikerülöd mindet, és végül a siklónál kötsz ki – csak bámulsz lefelé, nézed ezt a hatalmas lüktető várost, ahol kétmillió ember él, mert a suliban ezt tanították, erre még emlékszel, csak utána buktál ki, és nézed a fákat meg hogy egy játék az egész város, makett, miniautók meg minibuszok, az emberek kis színes pöttyök, egy galamb pont melléd pottyantotta a névjegyét, kár, hogy nem téged szart le, az szerencsét hoz, neked se ártana lüktet a város, ezt érezni lehet a színeiből, az apró hangyamozgások összerendeződéséből, meg a zúgásból, és te csak arra tudsz gondolni, hogy feljöttél ide, hátha eszedbe jut valami, valami megvilágosodásszerű, amit már annyi mindentől reméltél, a szerelemtől, de nem jött össze a Rékával, a buliktól, de elfogyott a pénzed, a fűtől meg a piától, de hiába voltak nagy ötleteid, mert mindig elfelejtetted őket, az atyai pofonoktól meg az anyai könnyektől is vártál megvilágosodást, de ilyeneket meg nem kaptál, csak hallgatást meg esetleg vacsorát, de attól még senki nem lett buddha és az sem érdekel senkit, hogy nem dolgozol, és hogy idén sem mész vissza a suliba, pedig nem lennél hülyegyerek, én mondhatom, mert ismerlek, de nem tudom, mi van veled, velem is ez van, elbaszott nemzedék, mi vagyunk a hiábafiatalok, üldögélsz a tömegközlekedésen, üresen és egyedül a tömegben, közlekedsz, csavarogsz, élni akarsz, de nem tudsz, mert senki sem mondta, hogyan kell