Minden gyermek számít!

Trizner Tímea

Bizalmi játékok

Karnyújtásnyira tőled

Három ember: kettő egymással szemben, kinyújtott karokkal, körülbelül két lépésnyire egymástól, a harmadik társuk pedig belép közéjük, becsukja a szemét és elengedi magát. Először hátradől, ott megfogják, majd visszalendítik, aztán előre ugyanez, amíg meg nem unja. Élvezi ezt a súlytalan, ellazult állapotot, izgalmas számára, most végre nem ő irányítja teste minden mozzanatát. De mi történik, ha az egyikük nem figyel és nem kapja el? Jó esetben csak beletörik a fű a nadrágja szárába, a rossz eset már nem ilyen kellemes. De honnan is tudhatja, hogy meg fogják tartani, hogy nem hagyják a földre zuhanni? Sehonnan. Csak bízni tud. Bízni abban, hogy ők a barátai és nem akarnak neki rosszat. Bízni abban, hogy úgy választotta meg őket, hogy felelősségteljes döntésekben is rájuk hagyatkozhat. Bízni abban, hogy tudják: az egymásba vetett hitük a tét.

Ez a játék picit hasonlít egy családra: A szülők a tartóoszlopaink. Vigyáznak ránk, terelgetnek, támogatnak, szeretnek minket és nem engednek ki féltő karjaikból. Azonban sok esetben mégsem így történik. Elengednek idő előtt, áthárítva másra a felelősséget, ezzel véget vetve a gyermekkel való bizalmas, szeretetre épülő kapcsolatnak, később meggátolva azt, hogy a gyermek mással megtapasztalhassa ezt. Kidől a tartóoszlop, elveszik a kapocs, az összekötő erő, mely a fogantatás pillanatától erősödött. Elsüllyednek a tartóoszlopok, ott maradunk egyedül, kiszolgáltatottan. Amíg a barátainkat magunk választottuk, addig a családunkba beleszülettünk és nem mi válogattuk. Nem mi kerestünk egy szimpatikus, szerető hölgyet anyának, és egy határozott, menedéket biztosító férfit apának.

De mi van, ha ez nincs meg: ha gyermekként egyedül maradunk a világban? Megtörténhet ilyen egyáltalán? Sajnos igen, hiszen a gyermekotthonok, televannak szomorú sorsú gyermekekkel, akik mind csalódtak és vesztesei ennek a játéknak.

Nem tudunk változtatni azon, hogy a szüleik ezt tették velük, hiszen nem nevelhetünk meg felnőtt embereket, nem mondhatjuk nekik, hogy ne mondjanak le a saját vérükről, de megpróbálhatunk enyhíteni a gyerekek terhén, akár kívülállóként is. Megadhatjuk nekik azt a figyelmet, törődést, amit korábban sosem kaptak meg és ápolhatjuk a lelküket, de a heg végig fogja kísérni őket egész útjukon.

A MeGyek Mentorprogrammal azon dolgozunk, hogy minél több gyermek érezze azt, hogy igenis vannak, akiket érdekel a sorsuk, akik kíváncsiak arra, mi történt velük az iskolában, és hogy katona vagy vadakat terelő juhász lesz, ha felnő. Az elsüllyedt tartóoszlopok teljes pótlása lehetetlen, azonban fáradtságos, türelmes munkával, biztos alapokon kialakulhat egy olyan kötelék, ami megérinti a gyermek szívét, ismét elkezd bízni és hinni az emberekben. Hosszú folyamat ez, és mint kishercegnek a rókát úgy kell megszelídíteni őket. ,,Sok-sok türelem kell hozzá. Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...”