A Motiváció Műhely egyik tagjával, Makádi Balázzsal készítettek interjút a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány Youth2Youth társadalmi innovációs versenyében résztvevő fiatalok. A “Szegedi Segítők” csapatának, Valuska Sárának, Kiss Ákosnak, valamint Szabó Csabának ezúton is köszönjük a lehetőséget.

Szegedi Segítők: Először is szeretnénk megkérni, hogy röviden mutatkozz be: ki vagy és mit csinálsz? Emellett, kérlek, beszélj néhány szót a Motiváció Tanodáról is.

Balázs: Én Makádi Balázs vagyok, a Motiváció Oktatási Egyesület munkatársaként, irodavezetőjeként, illetve mentorként is dolgozom az Egyesületnél. Egyébként pedig történelem tanár szakos egyetemista vagyok. Ahol most vagyunk, az a Szegedi Motiváció Tanoda. Az Egyesület két tanodát működtet, az egyiket itt, Szegeden, a másikat pedig Tiszaszigeten. Február végén zártunk le egy nagy, két éves projektet, ami a tanodáktól függetlenül működött, és csakis szövegértés-fejlesztésre fókuszált. Ennek a módszertanát már integráltuk a tanodákba.

Sz.S.: Mint jelent az, hogy mentorként dolgozol?

B: Mit jelent az, hogy mentorkodok? Alapvetően diákokkal foglalkozom, de nem úgy, mint egy iskolában a tanárok. Arról külön interjút lehetne csinálni, hogy mit jelent mentornak lenni, de én úgy képzelem el, hogy egy, a hagyományos tanár-diák viszonynál közvetlenebb kapcsolat.

Sz.S.:Hogyan alakult ki a Motiváció Egyesület?

B: 2007-ben hozták létre a Hallgatói Mentor Programot. Akkor Szegeden bezártak egy olyan iskolát, ahol csak hátrányos helyzetű gyerekek tanultak, borzasztó állapotok uralkodtak egyébként az iskolában: Hatodikos diákok nem tudták leírni a nevüket. Az iskola bezárása után az ottani diákokat szétosztották több szegedi általános iskolába, és akkor néhány egyetemi oktató, akik azóta is vezetik az egyesületet, elindították a Hallgatói Mentor Programot, aminek az volt az első célja, hogy ezeket a gyerekeket támogassa az új iskolába való beilleszkedésükben. Majd ebből a mentorprogramból, ezekből a kapcsolatokból nőtt ki a Tanoda is.

interjú

Sz.S.: Te hány éve dolgozol az Egyesületben?

B: 2013 januárjában kezdetem el önkénteskedni az akkor működő mentorprogramban, ami akkor még úgy működött, hogy az iskolákba mentünk ki órák után foglalkozni a gyerekekkel, és tavaly szeptember óta vagyok a szövegértés programban ösztöndíjas mentorként.

Sz.S.: Hogyan kerültél ide az Egyesülethez?

B: Tanár szakos vagyok, és igazából szakmai tapasztalatot akartam szerezni. Már akkor láttam ezt a lehetőséget, amikor még nem voltam tanár szakos, csak akkor még nem jelentkeztem, mert úgy gondoltam, hogy még nem lehetet. Pedig lehetett volna. Ahogy felvettek tanár szakra, én egyből jelentkeztem ide, és fel is vettek. Fél évig önkéntesként dolgoztam, utána lehetőség adódott ösztöndíjas mentornak lenni. Azóta is így dolgozok.

Sz.S.: Hány mentorálttal foglalkozol egyszerre?

B: Nekem a szövegértés-fejlesztő programban 8 gyerekem van. A Tanodában pedig kiscsoportokban működnek a foglalkozások, 5-8 gyerek van egy-egy csoportban és két mentor. Vannak az úgy nevezett senior mentorok, akik már régebb óta dolgoznak az Egyesületben gyerekekkel, és vannak az önkéntesek, akik újabbak, vagy még nem annyira tapasztaltak.

Sz.S.: Az Egyesület milyen anyagi háttérrel biztosítja a gyerekekkel való foglalkozás lehetőségét?

B: Projektekből, állami, illetve svájci és norvég alapos pályázatokból működünk, tervezzük azt, hogy pénzügyi szempontból is kicsit önállósodunk, mert projektből fenntartani magunkat nagyon nehéz, illetve amikor nincsen projekt, akkor is kell, hogy dolgozzunk. Magyarországon a civil lét egzisztenciálisan nem túl könnyű, bízom benne, hogy sikerül önállóan is működnünk. Most értek véget a nagyobb projektjeink, többek között az is amiből a tanodát is megvalósítjuk. Ezt azonban feltétlenül, akár önkéntes alapon is működtetni fogjuk tovább.

Sz.S.: Milyen gyerekekkel foglalkoztok a projektjeitekben? Hogyan éritek el őket?

B: Alapvetően hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik az Egyesületünk. A gyerekek életkora nagyon változó, gyakorlatilag az általános iskolás alsós korosztálytól kezdve a középiskolásokig foglalkozunk velük. A tanodai csoportokban megpróbáltuk korosztály szerint elosztani a gyerekeket. A két tanodába, a szegedibe és a tiszaszigetibe, máshogy toboroztuk a gyerekeket. A szegedi tanodában főként azok a gyerekek vannak, akikkel korábban már volt valamilyen kapcsolatunk. Ugyanis a Hallgatói Mentor Program (ami 2007-ben jött létre és abból állt, hogy iskolákban mentoráljuk a hátrányos helyzetű gyerekeket) gyerekeiből toboroztuk a szegedi tanoda fiataljait. A tiszaszigeti tanoda viszont teljesen más volt, ugyanis ott egy teljesen új dolog volt a tanoda. A tiszaszigeti egyetlen általános iskolával kötöttünk egy megállapodást, hogy a hátrányos helyzetű gyereket, körülbelül harmincat, délután iskolaidőn túl ki fogjuk hozni az iskolából, és gyakorlatilag a mellette lévő épületben fogunk velük foglalkozni. Azokkal a gyerekekkel előtte még nem volt kapcsolatunk, úgyhogy eléggé máshogy alakult a két tanoda története.

Sz.S. Ismeritek a gyerekek családjait és az életkörülményeiket is?

B: Persze. Havi rendszerességgel vannak családi napjaink is, ami azt jelenti, hogy a szülőket és a gyereket együtt várjuk ide a tanodába, együtt van valamilyen rendezvény.

Sz.S.: Mi az alapvető célja a Tanodának, mit szeretnétek elérni a gyerekkel való munka során?

B: Ez egy nagyon jó kérdés, de nagyon összetett rá a válasz. Mi azt mondjuk, hogy a tanodában gyakorlatilag egy komplex személyiségfejlesztést próbálunk megvalósítani. Sokszor azt gondolják az emberek, hogy a tanoda az nem más, mint egy leckeíró klub. Igazából mi nem erre koncentrálunk, mert az a tapasztalatunk, hogy ennek nincsen sok értelme, illetve a hosszú távú hatásai nagyon gyengék lennének, ha csak arra koncentrálnánk, hogy kész legyen a házi feladat. Úgyhogy megpróbáljuk a személyiségük egészét fejleszteni. Ez viszont nyilván egy nagyon lassú és nagyon nehezen mérhető folyamat.

Sz.S.: Hány gyerekkel foglalkoztok jelenleg?

B: Körülbelül száz gyerekkel foglalkozunk.

Sz.S.: Említett korábban, hogy különböző projektjeitek vannak. Mit takar a szövegértés-fejlesztő módszeretek?

B: Először elmondanám, hogy miért a szövegértés fejlesztést választottuk egyik fő projektünknek. A kutatások azt mutatják Magyarországon, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek körében ez az egyik fő probléma. Azért nem tudnak rendesen tanulni, mert nem tudják értelmezni a leírt szöveget. Könnyű azt mondani, hogy tanulj, de ha már az értelmezéssel probléma van, azzal, hogy mi van oda írva, nehéz megérteni a tananyagot. Az alsó tagozatos időszak az, amikor az iskola foglalkozik azzal, hogy a gyerekek megtanuljanak rendesen olvasni, illetve a szövegértésük is kifejlődjön. Ötödiktől kezdve mintha ez nem lenne feladat, ott már kisebb jelentőséget kap az, hogy tanuljunk szöveget értelmezni. Más EU országokban ez a szakasz 1 vagy 2 évvel hosszabb is, mert ott rájöttek, hogy 4 év nem elég arra, hogy kialakuljon a szövegértési készség. Középosztálybeli gyerekeknek meg van az a segítségük, hogy otthon többet tudnak velük foglalkozni vagy külön órákra eltudják küldeni őket a szüleik, ami a hátrányos helyzetűeknél általában hiányzik. Ezért gondoltuk azt, hogy azzal tudnánk a legtöbbet segíteni, ha ezt a készségüket tudnánk fejleszteni, sokkal fontosabbnak éreztük, mint egy szimpla korrepetálást. Hiszen, ha jó a szövegértésük, tudnak önállóan tanulni, ez éri el a hosszú távú hatást. Erre vannak kidolgozott komplex módszerek, hogyan lehet legjobban fejleszteni, erre kaptunk képzést a projekt elején. Talán az egyik legfontosabb, hogy olyan szövegeket olvasunk a gyerekekkel, amit ők is szeretnek, soha nem olvasunk tankönyvi vagy szakszöveget. Az elején megkérdeztük, hogy őket mi érdekli, abban a témában viszünk be szövegeket nekik. Minden mentor a kiscsoportjában megpróbál olyan ütemben haladni, illetve olyan nehézségű szövegeket alkalmazni, ami ott, azokkal a gyerekekkel személyre szabottan működik. Ezt néha öt emberrel is nehéz megcsinálni, de még mindig egyszerűbb, mint egy egész iskolai osztályban. Alapvetően arra törekszünk, hogy szeressék elolvasni azokat a szövegeket, amiket viszünk nekik. Az életből is nagyon sokszor kiragadunk részleteket, mondjuk egy-egy receptet, porszívónak a használati utasítását vagy egy menetrendet, merthogy ezek azok a dolgok, amikkel találkozni fognak az életben és ezek azok a dolgok amiket használniuk kell majd.

interjú

Sz.S.: A tanodai projektben milyen módszertan alkalmaztok?

B: Elsősorban nem házi feladatokat csinálnak a tanodában, de azért szeretnénk, hogyha kész lenne. Szoktak tanulni is, házi feladatot csinálni a gyerekekkel a mentorok, de egyébként különböző fejlesztő feladatokat végeznek. Minden gyerekre egyénileg szabott fejlesztési terv készült, amikor beléptek a tanodába és a mentorok ennek mentén próbálnak meg haladni. Nagyon széles az a spektrum, hogy egy-egy gyerekkel mit csinálnak. Alapvetően az élménypedagógiából vett fejlesztő foglalkozásokat használnak, az egyik fő út, amin haladunk, a szociáliskompetenciának a fejlesztése.

Sz.S.: Tehát akkor fut a Motiváció Egyesületen belül a tanodai projekt, működik a szövegértés-fejlesztés projektetek, de említetted, hogy ennek vége. Tervezitek-e folytatni, esetleg milyen más projekteket szeretnétek indítani?

B: Valóban, különálló projektként a szövegértés fejlesztésnek vége, de a tanodák munkájába integráltuk a módszertant. Mivel akarunk még foglalkozni? A tanodát feltétlenül alaptevékenységünknek tekintjük, ezt mindenféleképpen fent akarjuk tartani. Amin mostanában nagyon gondolkozunk, az a társadalmi érzékenyítés, és az erre használható programok elindítása. Az Egyesületünk körülbelül egy évvel ezelőtt elkészített egy társasjátékot is, a Mentortársast, aminek kifejezetten a társadalmi érzékenyítés volt a célja. Ezt szeretnék a jövőben is alkalmazni. Nem csak a hátrányos helyzetű gyerekek részéről szeretnénk megfogni ezt a társadalmi problémát, hanem a többségi társadalom felé is szeretnénk nyitni, őket is szeretnénk érzékenyíteni általában véve a szegényebbek problémái és a gyerekek problémái iránt. Megpróbáljuk valahogy komplex módon kezelni ezt az egészet, és megpróbálunk így eredményeket elérni.

Sz.S.: Hogy néz ki ez a társasjáték? Miről szól? Hogyan használható a társadalmi érzékenyítést?

B: A Mentortársasnak az a célja, hogy bemutassa egy hátrányos helyzetű tanuló életútját. Megpróbáltuk azt is modellezni vele, hogy egy mentor miként tud segíteni a tanulóknak az életében, illetve az iskolai előrehaladásában. Alapvetően oktatási segédeszköznek fejlesztettük ki a játékot, amivel a többségi társadalom felé szerettünk volna nyitni. Nem a hátrányos helyzetű gyerekekkel akarjuk játszatni, hanem középiskolásokkal, illetve a tanárképzésben résztvevő hallgatókkal. Olyan szituációkat lehet megismerni a társasjáték segítségével, amik valósak, a mi gyerekeink életéből vett példák vannak benne, amit mindig el is szoktunk mondani, amikor játszunk a játékkal. Így azt érezzük, hogy sokkal hatásosabb, jobb eredményt tud elérni.

Sz.S.: A tanodában való részvétel a gyerekek számára kötelező, vagy önkéntesen jönnek el hozzátok az adott időpontokban, ez az oldala hogyan működik a Tanodának?

B: Alapvetően önkéntes a részvétel. Viszont aki részt kíván venni a tanodának az életében, attól elvárjuk, hogy a csoportfoglalkozás napjain megjelenjen. Nem minden nap kell minden gyereknek jönnie, hanem csak azokon a napokon, amikor az ő adott csoportjában a foglalkozások vannak. Ha valaki nagyon sokáig nem jön el, akkor természetesen megpróbáljuk kezelni ezt a helyzetet. Általában a szülőkkel is beszélünk, amúgy is, ha nem is napi, de rendszeres kapcsoltban vagyunk velük. Nagyon ritka az, hogy valakit el kell utasítanunk a tanodai léttől, csak azért, mert nem jár, de sajnos már volt erre is példa.

Sz.S.: Mi a Y2Y-on belül hátrányos helyzetű fiatalokkal szeretnénk foglalkozni, akárcsak ti. Arról már beszéltünk, hogy ismeritek a szülőket, a családokat. Te milyen problémákat látsz gyerekek környezetében? Milyen nehézségeik vannak?

B: Én azt látom, hogy alapvetően ma Magyarországon általában véve a szegény emberek a társadalom az kirekesztettjei lettek. Ez a szegénység újratermeli önmagát. A gyerekeken is azt látom, hogy már nagyon kicsi, iskolás koruktól kezdve ők azok, akikkel gyakorlatilag senki nem akar foglalkozni, akik a „rossz gyerekek”. Ők fel is veszi ezt a szerepet, és nagyon nehéz velük elhitetni, hogy ők is ugyanolyan értékesek, mint gyakorlatilag mindenki más. Ezen felül az összes olyan probléma, ami a szegénységből fakad, őket is érint. Nagyon rossz körülményeket látunk, amikor kimegyünk a családokhoz. Látjuk, hogy egy szobában laknak öten vagy hatan, és nincsen egy íróasztal vagy egy lámpa, ahol tudnának tanulni. Ilyenkor télen délután már korán sötét van, az iskolában meg elvárják, hogy kész legyen a házi feladat, a gyerek tanuljon. De nagyon sokszor ennek nincsenek meg a feltételei. Nagyon sok ilyen jellegű problémával küzdenek a gyerekek, a körülmények borzasztóan megnehezítik az helyzetüket. Ráadásul az egész társadalom, az oktatási rendszeren keresztül elsősorban, még az is sulykolja beléjük, hogy ezekről igazából ők tehetnek. Nyilván, hogyha így neveljük fel őket, akkor utána felnőtt korban elég nehéz lesz ezzel már bármit kezdeni.

Sz.S.: Az oktatási rendszer alakításával vagy érzékennyé tételével lehetne arra a problémára megoldást nyújtani, hogy a hátrányos helyzetű tanulókat az iskolában

B: A magyar oktatási rendszernek az az egyik legnagyobb hibája, hogy a meglévő társadalmi különbségeket nem hogy gyengíti, hanem még fel is erősíti. Sajnos a mai napig nagyon erős Magyarországon a szegregáció, ami az jelenti, hogy rossz társadalmi körülmények közül érkező gyerekeket egy osztályba rakják, és nem együtt nevelik őket a középosztálybeli gyerekekkel. Nehéz azt a célt eléri, hogy felnőttként együtt tudjanak élni társadalmi konfliktusok nélkül, ha gyerekként gyakorlatilag 18 éves korukig külön neveljük őket. Mi az Egyesületben nagyon hiszünk az integrált oktatás az erejében. Eleve ezért jött létre előtte is a Hallgatói Mentorprogram, hogy ennek irányába tudjunk valamilyen lépéseket tenni. De azért azt fontos látni, hogy egy civil szervezet nem tudja elérni, hogy integrált oktatás legyen Magyarországon. Mi csak a tüneteket tudjuk kezelni, nekünk az iskolai rendszerbe nincs beleszólásunk.

Sz.S.: A tanodában vagy a szövegértés fejlesztő programokon vannak olyan közvetlen problémák, amik ott jönnek elő és nektek helyben kell kezelni őket?

B: Ezeknél a gyerekeknél szerintem az egyik legnagyobb nehézséget az okozza, hogy nagyon nehéz őket motiválni. A szociális kompetenciájuk sokszor nincsen olyan szinten, hogy meghallgassák mások véleményét, lehessen velük úgy beszélgetni, hogy mindenki odafigyeljen a másikra. Ilyen nagyon alapvető problémákat látunk, és ezeket próbáljuk meg kezelni, ezek mind a szocializációjukból adódnak, azt hiszem. Persze ahány gyerek, annyi féle probléma jön elő.

Sz.S.: Hogyan, milyen eszközökkel próbáljátok meg motiválni őket?

B: Egyrészt azzal, hogy máshogy kezeljük őket, mint ahogyan az iskolában teszik ezt a tanárok. Mi sokkal inkább partnerként tekintünk a gyerekekre, mint az iskolában. Talán az az egyik legfontosabb dolog, hogy más itt a hozzáállás, az attitűd, mint az iskolában. Egyébként pedig keressük azokat a pedagógiai módszereket, amikkel a leghatékonyabban lehet foglalkozni a gyerekekkel. Úgy érzem, hogy ez is egy nagy előnyünk nekünk, hogy nagyon nyitottak vagyunk. A gyerekek meg is szokták azt fogalmazni, hogy itt jobb, mint az iskolában, ide szeretnek járni, oda pedig nem… Úgy érzem, hogy akiket sikerült ide a tanodába bevonzani, azoknál elértük azt, hogy szeressenek is ide járni. Ez persze nem az jelenti, hogy szeretnek tanulni, vagy hogy mindenki hirtelen ötös lett, ilyen eredményeket nem lehet csak úgy egyik napról a másikra elérni. De az, hogy egy közösség tagjai lettek önkéntes alapon már egy nagy eredmény.

Sz.S.: Mi is azt láttuk a közösségi szolgálatunk során, hogy nagyon közvetlen a viszonyotok a gyerekekkel, és ez nagyon szimpatikus volt. Ez mennyire tudatosan lett így kialakítva?

B: Ez szerintem egy nem kimondott elvárás nálunk, hogy legyünk közvetlenek a gyerekekkel: hisz ők egyébként az tapasztalják az életükben, hogy velük általában nem szeretnek beszélgetni az emberek, sem a tanárok, sem senki. Mi pedig azért vagyunk itt, hogy megpróbáljunk rajtuk segíteni. Nem emlékszem rá hogy elhangzott volna olyan, hogy lazának kell lennünk, de mindannyian alapból ilyenek vagyunk, és ha jön hozzánk egy új mentor, akkor ezt az attitűdöt átveszi, hisz látja, hogy nálunk így működnek a dolgok.

Egyébként pedig minden gyerek, aki itt van a tanodában, egy gyakorlatilag két lépcsős felvételi eljáráson ment keresztül. Az eljárás során végig azt próbáltuk tudatosítani, hogy milyen itt a tanodán belül lenni. Minden itteni gyereknek van egy egyéni szerződése, amit a mentorok kötöttek velük, és ami egy egyéni interjún alapul, ahol a gyerekek meg tudták azt fogalmazni, hogy mi a céljuk a tanodába járással, mi az, amit tenni tudnak a tanodai létért és mi az, amivel esetleg megakadályoznák a tanoda sikerességét. Így próbáltuk meg tudatosítani bennük, hogy a tanodában bizonyos cselekedeteknek milyen következményei lehetnek, és azt is, hogy ők mit várnak el, és mi mit várunk el tőlük. Amikor ezeket az interjúkat lefolytattuk, a megállapodásokat szerződésbe foglaltuk és aláírták a mentorok és a gyerekek is. Tehát mindenkinek van egy egyéni szerződése, valamint a tanodai csoportoknak is van egy közös szabályrendszere. Ezek elkészítése során pedig azt tapasztalhatták meg a gyerekek, hogy a lefektetett egyéni célokat hogyan lehet közösségi célokká átalakítani.  Ott volt öt-nyolc gyerek, akiknek megvoltak az egyéni céljai, és ezután közösségi célokat is ki kellett alakítaniuk. Elég tudatosan próbálunk arra törekedni, hogy tudatossá tegyük a gyerekeket, hogy tudják, milyen viselkedési módokkal milyen célokat tudnak elérni a tanodában.

Sz.S.: Ha ezt a szerződést nem teljesítik, van-e valamilyen következménye, például kizárás?

B: Soha nem cél, hogy elhagyják a tanodát. Nem tudok válaszolni arra, hogy mi van akkor, ha nem teljesítik a szerződést, mert ilyen még nem volt. Viszont az biztos, hogy egy ilyen szerződésnél nem elég, hogy az ember egyszer megköti a gyerekekkel. Folyamatosan tudatosítani kell, hogy bizonyos cselekedeted, bizonyos megnyilvánulásod most éppen milyen viszonyban volt a közösségi normákkal, amiket megbeszéltek a mentorral, és amik a szerződésben vannak. A mentorok folyamatosan megpróbálják a gyerekek önreflexióját fejleszteni.

Sz.S.: A gyerekek veletek a hétköznapi problémáikat is meg tudják beszélni?

B: Igen, a legtöbb mentornak olyan a viszonya a gyerekével. Ez a mentoroktól is rengeteg energiát igényel, nem elég csak a házi feladat megírása, vagy egy-két játékkal foglalkozni, hanem azzal is, hogy akkor mi is van a gyerekkel. Hátrányos helyzetű gyerekek körében nagyon súlyos dolgok tudnak előjönni. Pár hónappal ezelőtt volt egy olyan példa, hogy kicsit haragudtunk a gyerekre, mert nem jött el a foglalkozásokra és a mentora felhívta és kiderült, hogy leégett a szoba, nem volt pénzük mestert hívni, nekik kellett újragerendázni. Olyan dolgokkal tudnak előállni, amin az ember ledöbben. Ezekre nehéz felkészülni, de nagyfokú bizalmat jelent, ha ezeket el tudja mondani. Van olyan mentorált, aki megfogalmazta, hogy több dolgot el mer mondani a mentorjának, mint a saját szüleinek, ez a legnagyobb eredmény, ha ezt eléri. Az embernek ehhez nagyon rendben kell lennie önmagával, nagyon sokat kivesz belőle, sokszor kap is vissza, nyilván, de itt érzelmileg stabilnak kell lenni. Csak az tud adni, aki rendben van érzelmi szinten, aki nem tud érzelmileg semmit adni, nem is dolgozik sokáig ilyen helyen. A gyerekek is érzik, hogy ki az, aki úgy tud közeledni feléjük, hogy érzelmileg is nyitott.

Sz..S.: Más tanár szakosokon látod a motivációt, hogy ők is szeretnének már a képzésük elején tapasztalatot szerezni?

B: Igenis meg nem is. Rengeteg olyat tudnék mondani, akin látom, és nagyon sok olyat is, akin nem látom a szándékot. Sok olyan tanár szakos hallgató van, aki egyáltalán nem is szeretne tanár lenni, nem is szeretne gyerekekkel foglalkozni. A tanárképzés rendszeréből is adódik, hogy gyakorlatilag a képzés közben derülhet ki, hogy az ember alkalmas-e a tanításra, vagy sem. Nekem sok csoporttársam dolgozik jelenleg is vagy dolgozott itt. Én azért azt gondolom, hogy azok között, akik egyébként is szeretnének tanárok lenni, azok azért kihasználják az ilyesfajta a lehetőséget.

Sz.S.: Amikor mi itt voltunk a közösségi szolgálatunkon, a problémafánál az derült ki, hogy a gyerekek, akikkel beszélgettünk, többnyire ellenségképet látnak a tanárokban, akiknek szerintük az az egyetlen céljuk, hogy nekik keresztbetegyenek. Ezzel ti is szembesültök a gyerekkel való munka során? Ti hogy látjátok, mennyire hat ki ez a gyerekeknek a tanuláshoz való hozzáállásukra? Mi lehet ennek az oka?

B: Abban a rendszerben, ahol az osztályok, meg az egész iskolák működnek ebben az országban, a hátrányos helyzetű diákok kirekesztett szerepben vannak. Ez nem kizárólag a tanárok hibája, hanem egyszerűen ezt szüli meg a rendszer. A frontális munkára épülő rendszerben a gyerekek nem fognak tudni jól működni, mert nem tudnak két percél tovább figyelni. Eleve nem köti le a figyelmüket, hogy a tanár csak beszél, ez nem motiválja őket. Eleve kudarcra ítélt az egész. Ezért is volna nagyon fontos, hogy ne szegregált körülmények között, hanem integrált körülmények között legyenek ezek a tanulók. Amikor szegregátumokban próbál bármilyen tanár tanítani, akkor a hátrányos helyzetű gyerekekben nagyon gyorsan kialakul egy tanulással szembehelyezkedő attitűd. Egy ilyen szubkultúra gyakorlatilag lehetetlenné teszi egy tanórának a működését. Viszont ha egy húsz-huszonöt fős osztályban csak egy két hátrányos helyzetű gyerek lenne, ahogy normális lenne az integrált oktatás körülményei között, akkor ezek a problémák nem merülnének fel. A csoportnyomás, a csoport normája, azt mondaná ezeknek a gyerekeknek is, hogy vegyenek részt aktívan a foglalkozásokon. Illetve rájuk is sokkal könnyebb lenne odafigyelni.

Sz.S.: Te milyen negatív tanári hozzáállásokkal találkoztál eddig?

B: Én azt tapasztalom, és ez egy nagyon szubjektív vélemény, hogy a tanárok többsége, vagy az a része, akit én ismerek, igazából nem a diákokat szeretné tanítani, hanem a tananyagot. Ez nekem egy nagyon negatív tapasztalatom. Találkoztam nem is egy olyan tanári véleménnyel, hogy „nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát”, ami több szempontból is problémás: magára vadászként tekint, és a prédák a gyerekek. Másrészt ez egy pont olyan órán hangzott el, ahol a tanulói szerződéskötéssel próbálkozott a tanár. A tanulói szerződéskötés egy teljesen demokratikus eszköz, az volna a lényege, hogy partnerként kezeljük a gyerekeket, és az ő igényeik is megjelenjenek a szerződésben. Lehet az egyik oka, hogy nem szeretnek a gyerekek iskolába járni, hogy senki sem szeret olyan helyre járni, ahol szinte semmilyen beleszólása nincs abba, hogy hogyan történjenek a dolgok. Ez nem csak a hátrányos helyzetű gyerekekre igaz, hanem minden gyerekre. Itt a tanodában ez is más, nálunk a gyerekek is olyan részesei a döntéseknek, mint a mentorok, hiszen ők vannak többen. Nekik kell jól érezni magukat, és nyilván nekünk is. Tehát közösen kell kialakítani a szabályrendszert.

Sz.S.: A tanárképzés kikerülő tanárok fel vannak arra készülve, hogy ne a frontális oktatást erősítsék, és „prédaként” kezeljék a gyerekeket, vagy már a tanárképzésből is ezt a szemléletmódot hozzák magukkal?

B: Szerintem a tanárképzésből nem ezt kellene hozniuk magukkal. Legalábbis az én képzésemen nem azt tapasztaltam, hogy ezt szeretnénk átadni nekünk az oktatók. Ugyanakkor a tanítási gyakorlat frontális rendszerben működik. Nagyon nehéz az, ha egy tanárjelölt bekerül egy iskolába, ahol először szerez tanítási gyakorlatot, ráadásul jön egy nagyon erős nyomás felülről, hiszen a hierarchia legalján van, hogy hogyan kell levezetni egy tanórát. Nagyon erősnek és tudatosnak kell lenni, hogy ennek a nyomásnak ne engedjen az ember. Vagy ha még hivatalosan enged is, hiszen teljesíteni kell a gyakorlatot, de legalább tudja, hogy valójában nem így akarja csinálni, és ha majd egyedül tanít, akkor az másmilyen lesz. Én magamon is tapasztaltam, pedig elég tudatosnak gondolom magam, hogy nehéz nem behódolni ennek a rendszernek, már csak azért is, mert nem csak a tanárok, hanem a diákok is ezt várják el, mert ehhez vannak hozzászokva. Ami persze igazolja a tanárok frontális tanítással kapcsolatos véleményét, pedig ez csak egy következmény.

Sz.S.: Magyarországon van még hozzátok hasonló Egyesület, működnek még a tietekhez hasonló tanodai projektek?

B: Van szerencsére, vannak tanodák. Az Egyesületünk nemrég el is indított egy Tanoda Platform nevű programot, aminek gyakorlatilag az a célja, hogy az itthon működő tanodáknak a közös érdekérvényesítését, illetve szakmai munkáját segítse. Szerencsére eléggé sok tanoda csatlakozott ehhez a kezdeményezéshez.

Sz.S.: Melyik volt a legpozitívabb élményed, ha egyáltalán meg tudsz egyet nevezni.

B: Nagyon nehéz, hétköznapi apróságok, amikből lehet építkezni, amikor szülinapomra kaptam az egyik mentoráltamtól ajándékot, az nagy dolog, vagy egy gumikból készült karkötő. Apróságok azok, amiből az ember azt érzi, hogy fontos az ,amit csinál, és a gyerekek is azt érzik, hogy sokat bele rak az ember. Nagy dolgot nem tudok mondani, ezt mindig megkérdezik, de legnagyobb kudarcot se tudok mondani. Mindig ilyen mindennapi kis dolgok történnek.

Sz.S.: Utolsó kérdésként, azok számára, akik esetleg ez alapján a beszélgetés alapján kezdenek el érdeklődni a munkátok iránt. Hogyan lehet hozzátok mentornak jelentkezni?

B: Általában minden félév elején szoktunk toborozni mentorokat, az egyetemen szoktuk hirdetni. Facebookon és a honlapunkon is fent van ilyenkor a lehetőség. A jelentkezéshez egy önéletrajz, motivációs levél kell és utána lesz egy elbeszélgetés, ami alapján döntünk.

Köszönjük a beszélgetés!

Interjú Makádi Balázzsal